Bár a diagnosztika nagyon sokat fejlődött, egyre több gyereknél ismerik fel az ADHD tényét, több hétköznapi ismerettel rendelkezünk az ADHD-ról, követünk oldalakat, csoportokat, olvasunk ezzel kapcsolatos irodalmakat, megosztjuk a tapasztalatokat, már van egy általános képünk arról, hogy hogyan is néz ki az ADHD. A támogatásban még mindig egy mostoha sorsú sajátos nevelési igényt jelent. A nagylétszámú osztályközösségben igazi kihívást (gyermek és pedagógus számára is). Mindkét fél álláspontját megtapasztalom, szülő és pedagógus oldalát is, értem az egyéni okokat, ami miatt nehéz és sokszor nem jön el a várva várt közös nevező. A legnagyobb szívfájdalmam, ha elindul az oda-vissza történő sárdobálás, hogy „a szülő nem nevelte meg a gyermekét, nem tanította meg neki hogyan viselkedjen”, a szülő részéről, pedig, hogy „miért nem türelmesebb és megértőbb a gyerekekkel, akkor miért ment pedagógusnak”. A további fokozása a konfliktusnak, ha a többi szülő is bele áll ebbe a feszültségbe és állást foglal valamelyik oldalon, sürgetve valamilyen irányba a „megoldást”.
Az ADHD genetikai meghatározottságú probléma, az idegrendszeri működés eltérő utat jár be, sokszor késik az érés, fizikai különbségek tapasztalhatók az agyszerkezetben, eltérő a neurotranszmitterek (agyi ingerületátvivő anyagok) szabályozása. Mások fejébe nem láthatunk bele, nem nyilvánvaló ez az eltérő idegrendszeri működés. A laikus számára adott a gyermek, aki szép, okos, minden végtagja és érzékszerve működik, akkor miért nem tud „viselkedni”? Biztos „direkt” csinálja. Sajnos a nehézségei, pont a sikeres alkalmazkodást gátolják. Anélkül, hogy értenénk az ADHD okait és jellemző tüneteit, nehéz nyugodtan vagy helyesen reagálnunk. Ha tudjuk és értjük, akkor is erőt próbáló lehet, hogy kiválasszuk, hogy mi a következő helyes lépés.
Az ADHD-s személy egyáltalán nem hibás a jellegzetes ADHD-s tüneteiért, ezek az agyműködés eltéréséből fakadó akaratlan viselkedések. Ezektől a tünetektől nem tud megszabadulni. Azonban az agy rendkívül rugalmas képes fejlődni és változni, ezt nevezi az idegtudomány „neuroplaszticitásnak”.
A ADHD manapság szinte minden osztályközösségben képviselteti magát. Ma Magyarországon 5-12 % között van az előfordulási aránya, mintegy 70 000 gyermeket érint. Nem egy újkeletű probléma, mert már időszámításunk előtt 500 körül Hippokratész is leír egy ADHD-ra hasonlító állapotot. A mai korszerű szemlélet, a neurodiverzitás szerint nem is egy fogyatékosságról, hanem egy tipikustól eltérő idegrendszeri működésről van szó, az emberi génállomány természetes variációjáról. Egyáltalán nem jellemhiba, hanem sokszor a megfelelő támogatás hiánya, ami megmutatkozik.
A diagnózis felállítása pszichiáteri kompetencia. Optimális esetben egy diagnosztikus team végzi. Az ellátórendszer igen telített, így sokszor a magánúton történő diagnózis a leggyorsabb. (Nyilván a túlterheltség, kevés szakember és a gyors diagnózisok hozhatnak pontatlanságokat, hiányos diagnózisokat.) Az esetek 80%-nál hatékony lehet a gyógyszeres kezelés, de emellett elengedhetetlen az ADHD specifikus támogatás. Sokszor a szülő – ha még kap is gyógyszert a gyermek, de az mondjuk az iskola idő délelőtti órái alatt fejti ki a hatását – délutánra már „ugyanazt a gyermeket kapja”, akit reggel az iskolába elengedett.
A támogatás folyamata nem hoz egyszerű, gyors, varázsütésre történő megoldásokat. Időigényes, eszközigényes, ha magánúton történik igen-igen költséges is így nehéz elkezdeni, bevezetni, fenntartani vagy a megfelelő szereplőket megtalálni és bevonni (pszichiáter, gyógypedagógus, pszichológus stb.). Akkor lesz igazán hatékony, ha valamennyi területen alkalmazzák a szülők, gyerekekkel foglalkozó felnőttek, vagy összehangoltak ezek az eszközök, módszerek, szabályok. A halogatás sajnos csak súlyosbít a nehézségeken, magával hozhat ráépülő problémákat. Az időben történő felismerés és támogatás számtalan nehézséget megelőzhet, elindíthatja az ADHD fókuszú önismeretet, az elfogadást. A támogatás során a gyermek vagy felnőtt olyan stratégiákat sajátíthat el, ami könnyebbé tudja tenni számára az alkalmazkodást, önmaga kontrollálását és teljes életet élhet.
A tünetek mögött, számtalan „szuperképesség” is rejlik, ami nem elvesz, hanem hozzátesz az egyediséghez és az egyedülállósághoz. A hiperaktivitás energikusságnak is tekinthető, és ma manapság hány ember küzd az enerváltsággal, hogy már a kávék és energiaitalok sem segítenek, a megfelelő aktivitás elérésében. Egy ADHD-s gyermek/felnőtt mindig az újra szomjazik, kíváncsi, úttörő és innovatív ötletei vannak. Elképzelései megvalósításához merészség és bátorság is társul, nem követi a kitaposott utakat, és ez sok új felfedezéshez is vezethet. Sokszor ők a társaság középpontjai, mókamesterei. Gyakran nagyon érzékenyek, együttérzőek, akár felnőttként segítői hivatást is vállalhatnak. A figyelemszabályozás nehézségei miatt hiperfókuszra is képesek, azokkal a témákkal kapcsolatban, ami iránt érdeklődnek. Ezekben az állapotokban kétszeres, háromszoros energiát fordítanak egy-egy tevékenység végzésére, így mélyebb ismereteket szerezhetnek abban, több ember feladatát is képesek lehetnek elvégezni. Jellemezheti őket egy eltérő látásmód, ami új perspektívákat hozhat például a művészeti, alkotói területen végzett munkákban.
Legfőbb feladat a felismerés, megértés, elfogadás, megelőzés lépésről-lépésre. Az út során lehetnek hepehupák, mélységek és magasságok, de mindenből fejlődhetünk és tanulhatunk. A fejlődés mértékét, mindig magához a gyermekhez kell viszonyítani és nem másokhoz. A tapasztalatok vezethetnek majd el minket a sikeres, eredményes, boldog élethez, amiben megtalálja a helyét a közösségben és kamatoztathatja képességeit és kompetenciáit. Társadalmunk színes és változatos, én hiszem, hogyha megtaláljuk egy ember értékeit, erősségeit, akkor hozzá tudjuk segíteni ahhoz a helyhez, munkakörhöz, élethez, ahol ki tud teljesedni.
Czakó Szabina
gyógypedagógus
