Itt a tavasz, irány a természet!

Hosszú és bezártságra ítélő volt az idei tél is, mint ahogyan az elmúlt kettő. Ilyenkor alig várom, hogy előbújjanak az első napsugarak és kimerészkedjek a kertbe. Kezdetben nehéz rávennem magam, kicsit hűvös van, tavaszi fáradtság is gyötör, tanév végéhez is közeledünk. De amint kidugom az orromat, már be sem akarok jönni. Annyi tervem és elképzelésem van, amit legszívesebben azonnal megvalósítanék odakint. A kert és a növények számomra terápiás hatásúak. De természetesen, nincs ezzel máshogyan más emberi lény sem. A természetközeliség lételemünk, a zsigereinkben van, akkor is, ha egy óriási betondzsungelben nőttünk fel. A kertészkedés reneszánszát éli és elképesztő kreatív megoldásokat tudunk, mi emberek kitalálni a legkisebb kertben is. Már elég egy naposabb ablakpárkány és csodákat lehet művelni. Gyerekként kertes házban nőttem fel, ahol óriási virágoskert és még nagyobb veteményes, szőlőlugas és kukorica földekkel is rendelkeztünk. Láttam, ahogy a szüleim reggeltől-estig dolgoznak kifulladásig. Ezt látva én nem éreztem magamban sohasem azt az elhivatottságot, hogy egész nap ezt csináljam. Akkor még úgy gondoltam, hogy én ezt egyáltalán nem akarom. Középiskolától városban, majd a fővárosban tanultam, egyáltalán nem hiányzott a kert, mígnem megismerkedtem kertkedvelő férjemmel. Neki Pest megyében felnövőként egészen más megélései voltak a kerttel kapcsolatban. A városi albérletünkben csak gyűltek és gyűltek a növények. Még akkor is, amikor csak egy ablakunk volt. 25 éves korom után ismét hívott a természet, közös vágyunk volt egy kertes ház. Mi már teljesen másképp csináljuk. Nem muszáj, nem időre megy, vagy nem úgy, hogy beleszakadunk. Igyekszünk minél többet szépíteni rajta, hogy örömet okozzon.

Megtapasztaltuk az ambivalenciát, míg a városiak egyre többen próbálnak maguk köré egy falatnyi zöldet varázsolni, a vidékieknél néha kifejezett szempont a betonos udvar, vagy az összefüggő gyep. Sajnálom ezt az elszalasztott lehetőséget. Természetesen nem bújhatok ki gyógypedagógus bőrömből, ezt is a gyerekek szemszögéből vizsgálom meg. Annyi fejlesztési lehetőséget rejt magában egy kis kertészkedés. Legszívesebben kötelező foglalkozásként építeném be az óvodai létbe és a tanórákba. Nézzünk csak egy egyszerű, akár ládában ültetést, hogy mit is fejleszthetünk vele:

Először is kiváló a tapintásnak. A földet túrni, ezeket a textúrákat morzsolgatni oly megnyugtató. Bármilyen képességszinttel, önmagában is szórakoztató tevékenység. Közel áll a homokozáshoz, ami szintén az egyik legközkedveltebb gyermekjáték. Aztán a kis magocskák kiszedése a zacskóból, egyesével elmorzsolgatása, betemetése kiváló finommotorika fejlesztő tevékenység. A vizeskanna tele töltése alkalmas szem-kéz koordináció és mozgáskoordináció fejlesztésére, a vizes csaptól egyensúlyoznunk is kell az ültető ládáig. Ha nagyobb kancsót választunk izomerőre is szükségünk lesz. Aztán várunk. A kivárás sok fiatal keresztje manapság. A folytonos rohanás mellett nincs türelem, nyugalom, kivárás. A természet váltakozásainak megfigyelése, egy növény fejlődésének nyomon követése fejleszti az idői tájékozódást, mert megtapasztalja mennyi idő, míg történik egy rezdülésnyi változás. Fejleszti a figyelmet, feladattudatot, feladattartást, hiszen egy növény rendszeres gondoskodást igényel. Tudományos kísérletek bizonyítják, hogy becézgetve, szeretve, kellemes zene hallatán sokkal jobban fejlődnek növényeink, így ezen a ponton az érzelmi készségek fejlesztését is kipipálhatjuk. Nem utolsó sorban az önállósági ismereteket, amivel környezettudatos létre neveljük gyermekeinket. Idővel a gyerekek megtapasztalják, hogy egy-egy növénynek mire van szüksége, így egyre változatosabb megoldásokkal állhatnak ők is elő, ami mi mást, mint a kreativitást fejleszti. Így nem kérdés, hogyha rajtam múlna minden óvoda és minden iskola kapna egy virágos és egy veteményes kertet. De otthon nincs az a kicsi lakás, ahol ne lehetne mindezt elkezdeni. Ebből a szemszögből megvizsgálva hátha motiválóbb neki kezdeni, már legalább a gyerekek miatt. Aztán rá fogunk jönni, hogy már nem a gyerekek miatt, hanem magunk miatt csináljuk, mert nekünk is szükségünk van rá. Kertre fel!