Ez már az?
Amikor a főiskolára jártam tanultunk arról, hogy mi is az a burn out vagyis kiégés. Akkor ez még annyira távolinak és ritka dolognak tűnt, hogy nem is foglalkoztam vele. Bennem olyan erős a hivatástudat, hogy ez teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy egyáltalán két lépés távolságra is megkörnyékezzen. Aztán elkezdődtek a munkáim. Jelentős volt a különbség magánszféra és közszféra között, hát még a képzés és a gyakorlat között.
Belecsöppentem egy hierarchikus rendszerbe, ahol muszáj volt felvenni a fonalat kinek hol van a helye, hogy valamelyest beilleszkedjek. Kezdetben még nagyon meg akartam felelni a szakmának, kollégáknak, szülőknek, főnökeimnek és önmagamnak is. Aztán az évek előrehaladtával el kellett döntenem, hogy a belső iránytűmet követem, felvállalva ezzel a nem tetszést vagy beszállok mások szerepjátékaiba, hatalmi harcaiba. Kipróbáltam ezt is azt is. Szerencsére már iskolában is különc voltam. Akkor még nem szerencseként gondoltam erre, de mára már tanulságosnak találom, a különbözőség felvállalásához is bátorságra van szükség. Az igazságérzetem mindig is erős volt és lángoló ha a szükség úgy hozta. És bár nem kedvelem a feltűnést, de nem szeretek számomra értelmetlen rendszereket, gondolatmeneteket követni. A felszínes, őszintétlen beszélgetések a legnagyobb időpazarlások. Ezért is kedvelem az autizmus (sokszor húsbavágó) őszinteségét. Abban nincs köntörfalazás az már biztos 😊.
Tavaly írtam az énhatáraimról. Hát nem is gondoltam, hogy ez a téma két éven át masszívan meghatározza az életemet.
A hivatásom személyes okokból is mindig horgonyt jelentett az életemben. Az iskolai éveket egy elég sok fájdalmat okozó betegség kísérte végig. Közben egyetlen cél lebegett a szemem előtt, hogy elképzeltem a diplomám kézhezvételét, hogy milyen munkát fogok vállalni. A főiskola már egy folyamatos felfokozott állapotban telt. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam, amikor végre dolgozhattam. Amikor arra alkalmam nyílt több munkát is vállaltam, több képzést is végeztem egyszerre. Ebből sokszor vált túlvállalás már a legelején is. De amíg benne voltam csak vitt a flow.
Divatos kifejezéssel igen nevezhetünk egy parentifikálódott felnőttnek. Mindig mások boldogságát és elégedettségét helyezem előtérbe, sokszor a magam kárára. Az energiáimat sok helyen otthagyom és már amikor teljesen lemerültem keresem, hogy hová lett a felhajtóerő? Kampányszerűen nem mindig sikerül utántölteni.
Mindig is valami igazán maradandót akartam létrehozni, amihez sok időráfordítás szükséges, nem lehet lazsálni, mert akkor már az időkiesés is lelkiismeretfurdalást okoz.
Biztonságra törekvő, terveket megvalósító ember vagyok, viszont 2024 végén át kellett húznom a számításaimat. Az alapok, amit felépítettem és követtem összeomlott, a vezérfonal elszakadt. Felállni az ugródeszka tetejére és ugrani. Lesz, ami lesz, védőháló nélkül, amikor már olyan régóta mozdulatlanul hevertem a stabil földön, ahol szép lassan betemetett a sár. Egy darabig csak zuhanni majd végül a mély vízbe csobbanni.
Vállalni azt, aki vagyok, amivé váltam, és vállalni önmagam és az elveimet. Már nem akarom, hogy bárhol sár tapadjon hozzám és befedje az arcom.
Ugyanakkor kikoptak a világmegváltó gondolatok is. Nem vagyok sem több sem kevesebb másoknál. Nem vagyok szuperhős, csak egy egyszerű halandó, aki bár próbálja szebbé és jobbá tenni a körülötte lévő világot, de ebben időnként elfárad és alkalmanként bele is bukik. Arra is rá kellett jönnöm, hogy nem mindenki áll készen a változásra, vagy nem abban az ütemben, amiben én szeretném. Igen sok minden történt a lelkemben az elmúlt időszakban, amit nehéz a megfelelő mappákban elhelyezi és helyén kezelni, de fel kellett ismernem, hogy ráléptem a kiégés útjára. Túl sokat tettem bele és már nem tudtam kivenni belőle. És bármilyen jónak érzi magát az ember a szakmájában, eljön az a pillanat amikor hátra kell lépni és távolabbról megvizsgálni a dolgokat. Meg kellett húznom a határaimat, hogy eddig és ne tovább, váltani kell, töltődni, mert a munkában megélt flow nélkül még 1 évet sem akarok tovább lehúzni, nemhogy 30-at. A kiégés egy szép kifejezés, a belső tűz okozta végső felemésztés, melyből végleg eltűnik a gyulladás lehetősége. Sajnos ezt is látom, aki nem teszi vagy nem teheti meg ezeket a lépéseket, nem ismeri fel a folyamatokat és destruktív spirálba kerül. Ijesztő dolgokra képes a kimerült idegrendszer és elképesztő módon be tudja darálni a lelket a folyamatos ellentmondás az elvárások és a helyes út közötti folytonos dilemma és választás. Persze közben parlagon a gyerekek maradnak, miközben mi hiú ábrándok után loholunk.
Felvállalni, hogy elfogytam és nem tudok többet adni magamból fájdalmas felismerés. Főleg úgy, hogy látom a kiszolgáltatott csillanó tekinteteket, akiknek szükséges a támogatás, mert anélkül nagyon el tudnak veszni az univerzumban. De hát senki sem pótolhatatlan vagy nélkülözhetetlen.
Egy hónapig nyalogattam a sebeimet, ennyit adtam magamnak, aztán belevágtam az ismeretlenbe. Új utakon, sok tapasztalattal a hátam mögött de próbálok visszatalálni a pályám eleji lelkesedésemhez, mely útra nem nyomják rá hamis rendszerek béklyói a súlyukat. Még két világ között lélekben, hátra-hátra nézek, de az út előttem folyamatosan tágul. Vetem magam bele az újba és konstatálom a megszerzett tapasztalatokat, folyamatos az önreflexió. Nem tudnék semmit sem másként csinálni, akkor sem, ha most újrakezdeném. Igen végre úgy döntöttem és váltottam, hogy nem hoztam magammal újabb nehezen kezelhető betegséget. Magamat választottam, azt hiszem először. Nehéz volt, de könnyek között engedem menni, mert mindkét út én vagyok és ez mind-mind hozzám tartozik és általa én is és mások is csak többek voltak és lesznek. Atomjaimra estem, de újra építve magam főnixként repülök tovább, keresve azt a helyet, ahol pont arra, és pont úgy van szükség, ahogyan én azt adni és nyújtani tudom.
(A kép Bibók Bea pszichológus facebook oldaláról származik.)
