Mint már korábban említettem, az óvodás kori nézőpontom szerint tanítónő akartam lenni. Egészen középiskolás korom végéig ezt így is gondoltam, míg utamat nem állták a felvételi követelmények. (Egy betegség miatt felmentésem volt testnevelés órák alól, ami kizáró tényezőt jelentett a felvétel során.) Így hát felcsaptam a felvételi tájékoztatót és olvasgattam, lapozgattam, hogy mi lenne számomra a legmegfelelőbb képzés. A gyógypedagógiát találtam a legszimpatikusabbnak, ami természetesen megadta a tanítás lehetőségét is. Jelentkeztem, fel is vettek bár fogalmam sem volt, hogy pontosan mi vár rám. Úgy éreztem magam, mint mugli a varázslók világában, amikor első nap beléptem. Korábban gyógypedagógus végzettségű emberrel vidéki kistelepülésen felnőve még sohasem találkoztam, legfeljebb a logopédiáról hallottam, hogy létezik. Természetesen mivel csak ezt az egy szakot ismertem hallomásból, így nyilván szerencsét próbáltam a felvételin, amit az első évesek 80%-a gondolt hasonlóképpen. Természetesen a szigorú, és szűk körű felvételbe nem estem bele, amit így utólag egyáltalán nem bánok. Egyik évfolyamtársam, akit a bejáratnál a második percben megszólítottam, (és akivel egy életre szóló barátságot kötöttünk), meggyőzött, hogy a pszichopedagógiát válasszam. Végül kiváló döntésnek bizonyult. Az a szabadság és látásmód melyet megengedett felejthetetlen élményt nyújtott. Végtelen lehetőség tárháza nyílt meg előttem. Számtalan tárgy keretében adott lehetőséget az önismeretre és az önkifejezésre. Persze sok olyan vizsga is várt ránk, ami komoly kihívást jelentett, de a szakmai tárgyak mindig feledteték a nehézségeket, és lehetőséget biztosítottak, hogy önmagunk legyünk önmagunkkal. A saját élményű tapasztalat és az önmagunkról tanulás az egyik leghasznosabb élmény volt, amiből egyre többet és többet akartam. Kialakult egy folyamatos igény bennem az önreflexiókra. Hozta ez magával minazt, hogy sok esetben egészen másként, szinte saját fájdalomként élem meg a család és gyermek problémáját, ami megakadályozza, hogy hieararchikus viszonyt állítsak fel kettőnk között. A szülő partner, és a gyerek tükör, a saját önismeretem fejlesztője, ha képes vagyok kritikus szemmel nézni mindarra, ami közöttünk történik. A gyerekek őszinték, és ha mi nem vagyunk tisztában a saját adottságainkkal, igen húsbavágó lehet az igazság, ugyanakkor, ez egy lehetőség, hogy megismerjük és elfogadjuk a hibáinkat, ha ügyesek vagyunk változtassunk rajtuk. Nehéz, de be kell látnunk azt is ha hibáztunk. A gyerek megélheti, hogy lehet, hibázni, a felnőttek világa sem tökéletes, így ő is szerethető a hibáival együtt is.
Számos csodálatos embert ismertem meg, mind a szakma, mind a családok tekintetében. Kezdetben megrémített a súlyos testi fogyatékosság, nyilván az emberek többsége tart a kiszámíthatatlantól, az asszimmetriától, amihez nem szokott. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mi gyógypedagógusok, már úgy kezdjük a pályafutásunkat, hogy nem rémítenek meg minket a nehéz esetek. De megismered az embert, és aztán nem a külső hiányosságait látod, hanem a lelkét. Még akkor is érzed a lelkét, ha nem beszél. Megtanuljuk először elfogadni, aztán egyre inkább megszeretni őket. Mert amikor nap, mint nap találkozunk és 8 órát együtt töltünk, küzdünk azért, hogy kihozzuk egymásból a maximumot, és ilyenkor egymás részeivé válunk. Úgy örülök a sikereinek, mintha magam tettem volna meg azokat a lépéseket, úgy veszek részt egy anyák napi ünnepségen, hogy magam is sírok, mintha a saját gyermekem lenne. Mert kicsit az is.
Az emberi kapcsolatok csodálatos fejlesztő hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez minden szakmai tudáson felül emelkedik, és ez az extra faktor, ami mindenhez hozzátesz (de sajnos el is vehet ha nem gördülékeny). Számtalan terápia, és lehetőség áll a rendelkezésünkre, hogy változzunk és fejlődjünk (értem én ezt mind felnőttre, mind gyermekre). De én mindig is úgy gondoltam, hogy előbb embert kell választanunk, akitől mindezt a vezetést, segítséget el tudjuk fogadni, és be tudjuk fogadni, akkor, amikor minderre készen állunk.
Gyógypedagógusnak lenni számomra hivatás, hobbi, kreatív szellemi tevékenység, társas kapcsolati háló, szabadság, önkifejezési lehetőség, örökös tanulás. Minden napomnak tartalmat és célt ad, folyamatosan találok benne megújulási lehetőséget. Nem mondom, hogy minden nap egyformán könnyű, de ha nem lennének mélységek, nem tudnánk értékelni a magasságokat sem. Hálás vagyok, hogy azt csinálhatom amit szeretek, hogy ezzel közben másoknak is segíthetek.
