Meddig tart egy fejlesztés?
Na ez az a kérdés, amire igen nehéz és kényes is válaszolni. Vannak olyan terápiás folyamatok, aminek azért rendszeres járás mellett behatárolható hosszúsága van, főleg ha kevés a változó tényező. A részképesség problémák, a tanulási nehézségek jelenthetnek átmeneti fejlesztési igényt. Azonban a sajátos nevelési igény esetén ez a támogatás a diagnózis megállapítástól egészen a felnőtt korig terjedhet. Természetesen általában nem ugyanazokkal a szereplőkkel, de minden életkori szakasz más igényt von maga után. Akár egymásra épülő vagy párhuzamosan futó terápiás folyamatokat.
A támogatási igények közül az ADHD és ASD támogatás igen eltérő dinamikát fut be. Ott hatványozottan fontos a bizalom szülő és terapeuta között. A három lábú szék mindegyik eleme elengedhetetlen a sikerhez: szülő, szakember, gyermek. Hiszen a fő probléma és nehézség sokszor nem a kétszemélyes fejlesztői helyzetben mutatkozik meg, hanem a közösségben, óvodában, iskolában, otthon vagy kint az utcán. Ott az idő nagy részét a gyermekkel a szülő tölti. A szakember az eszközöket, módszereket tanítja a szülő számára, kielemzik a helyzeteket és közös megoldásokat keresnek, ami a család életébe beilleszthető és szakmailag is hatékony. Figyelembe véve azt, hogy a gyermeknek mik a motivációi, érdeklődései, hogy miközben a megoldásokat keressük igazán magáénak és őt támogató folyamatoknak érezze mindezt.
Igen ezek a folyamatok kölcsönös elköteleződést, bizalmat, tiszteletet, alázatot igényelnek valamennyi résztvevő részéről. A szakember sokszor teljes belátást kap a család életébe. Gyógypedagógusként a gyerekekkel való foglalkozáshoz szükséges konkrét technikai módszertan van a birtokomban, azonban az, hogy egy szülő hol tart lelkileg, arra kevéssé van ráhatásom. Sokszor a gyászfolyamatokban elakadt szülő számára a felőlem érkező elvárások, feladatok plusz teherként nehezednek a vállra, a súlyok alól pedig nyilván szabadulni akar. Kicsit olyan ez, mint a fogyókúra. Meg kell rá érni, el kell határoznunk, hogy nem csak az edzőteremben, 1 órára fogok edzeni, hanem, ha nem lát senki akkor is csinálom, mert hiszek benne, bízok benne, és meglátjuk mi lesz. Az, hogy ezt menetközben nem mindig sikerül tartani, az pedig természetes és emberi, nem robotnak születtünk, nem lehet mindig mindent kontrollálni. Az embert különböző állapotokban találják meg a kihívások és ennek függvényében birkózik meg velük.
Az őszinteséggel, sebezhetőség felvállalásával lehet mit kezdeni. A támadás, tagadás az csak feszültséget generál.
Gyógypedagógusként kimondani, határt húzni, nemet mondani, mert a szülő még nem áll készen erre az együttműködésre nagyon nehéz. De sajnos az autizmus ellátásban a jószándék nagyon kevés. A sikertelenség, pedig csalódást és támadási felületet ad, bárki is hiányzott a három lábú székből.
Így tehát azt megmondani, hogy meddig tart egy támogatás igen nehéz. Addig, amíg kölcsönösen profitálunk ebből az együttlétből mentálisan, érzelmileg, fizikailag. Néha a gyereknek fontos, néha a szülőnek, néha mindkettőnek. A legnagyobb eredményre akkor számíthatunk, ha mindenki beleteszi a maga részét. A kitartó munkának pedig mindig megvan az eredménye, ha még nem is pont az, és annyi, ami az elsődleges célunk volt.
Czakó Szabina
gyógypedagógus
