Önismeret
A minap a 20 éves középiskolai osztálytalálkozómon vettem részt. Mindamellett, hogy kimondani is szörnyű, hogy repül az idő, olyan időutazás és önismereti élmény volt, amit máshonnan nem kaphattam volna meg. Az osztályfőnökünk megőrizte a 10 éves középiskolai terveinket, hogy hogyan képzeljük el magunkat 10 év múlva, illetve a középiskolában írt önjellemzésünket, hogy hogyan látjuk önmagunkat. Mióta eszemet tudom, írok naplót. Mindig is fontos volt számomra az önkifejezés, az érzelmeim papírra helyezése, összegzése, elemzése, kicsit a kimondással a súlyok letétele. Már régóta tervezem, hogy a fiók mélyén gyülekező naplókat újra olvasom. Ez idáig nem tudtam rávenni magam. Tudom, hogy sok sötét felleges korszakot rögzítenek a papírok és ez idáig, ebből a pozitív élethelyzetből nem tudtam ezzel szembe nézni. Hallgatva mások élménybeszámolóit, hogyan is telt ez a középiskolai négy év, rájöttem, hogy valahol nagyon mélyen elástam a rossz élményeimmel együtt a jókat is.
Előkerültek az okiratok és belemélyedtem az olvasásukba, itt már elkerülhetetlen volt a szembenézés. A 10 éves tervemet várakozáson felül teljesítettem. Ez elégedettséggel töltött el, hogy reálisak voltak az álmaim, azokat sikerült megugrani. (A programozás működött.) Az önjellemzésem azonban siralmas volt. Egy oldalon keresztül a negatív tulajdonságaimat sorolgattam, és szinte kényszerűen beleszuszakoltam valami pozitívnak véltet is, de még azt is megkérdőjeleztem, hogy lehet-e annak tekinteni. (Azt, amit korábban negatív tulajdonságként és hozzám tartozóként éltem meg, mára már az ellenkezőjét tartom a legnagyobb erősségeimnek.) Az önbecsülés teljes hiánya mutatkozik meg a sorokból ebben az időszakban, mondhatni harag magammal szemben. Ezt olvasva érthető, hogy mi tartotta fenn 13 éven keresztül a crohn betegségemet, ami egy folyamatos belső gyulladással járó krónikus betegség. Az a lelki belső harag, a szorongások, a depresszív időszakok nem engedték, hogy kiszabaduljak öngyűlöletem rabságából. Hogy ezt kompenzáljam, rácáfoljak, hogy márpedig én ennél sokkal jobb és több vagyok, mint amit tulajdonképpen csak én feltételeztem magamról, extra feladatokat, tanulást, több munkát vállaltam, hogy bizonyítsam az ellenkezőjét. Persze többször beletört a bicskám, durván túlvállaltam magam sok helyzetben. Meg is lett a böjtje. Azt hiszem sokat tanultam ezekből is, hogy nem szabad a szakadék széléig elmenni, mert onnan aztán nagyot lehet zuhanni.
20 évvel ezelőtti énemnek azt üzenném, hogy az a legfontosabb, hogy higgy magadban, a képességeidben, abban, hogy tehetséges vagy valamiben, amire a világnak szüksége lesz. Szeresd önmagad, mert, ha te nem teszed, akkor miért várod másoktól, hogy ezt tegyék? Jöjjön bármilyen akadály megoldod és az sem baj, ha ehhez segítséget kell majd kérned másoktól. Azt is fogadd el, ha valamit nem megoldani, hanem elengedni szükséges. Légy önmagad, vállald a véleményed és a gondolataidat és nézd meg, hogy ki az, aki ennek ellenére is melletted marad és elfogadja azt. Ők lesznek a barátaid, bizalmasaid, vigyázz rájuk szánj időt arra, hogy együtt legyetek és kísérjétek egymást bármilyen élethelyzetbe is kerültök.
Saját belső vívódásaim, szorongásaim az iskolás évek alatt emlékeztetnek arra, hogy mi a legfontosabb, amikor gyerekeket tanítok, családokkal dolgozok. Fontos, hogy ismerje az a kisgyermek az értékeit, tehetségét, erősségeit, amire építhet. Tisztába legyen a nehézségeivel is, ami persze időnként visszahúzhatja, de ha ismeri, verbalizálja, már nem is olyan ijesztő a számára, elfogadhatja, hogy a lénye része, nem valami, ami ellen küzdenie kell. Nem a következő dolgozat a legfontosabb, a jó jegyek, a magas kiemelkedő teljesítmény, nem ez fogja meghatározni, hogy mennyit ér valaki. Ha probléma adódik fel tudjon állni és tovább tudjon menni, szembe tudjon nézni önmagával és a saját félelmeivel. Mert egy dolog nem változik, az életben mi magunknak mindig ott leszünk. Ezzel kell együtt élnünk és a magunk adta lehetőségből kell a legtöbbet kihoznunk. Minden más körülöttünk változhat.
Ez az időutazás és önismereti élmény engem erre emlékeztetett, hogy miért is hangsúlyozom a lélek kiegyensúlyozott működését a mindennapok során, miért fontos a stresszkezelés, támogató légkör, hangnem, elfogadás és megértés. Nekem akkor nem mondta el senki, kínlódtam is évekig, de ebből más azt gondolom semmit sem érzékelt. Törekedtem is erre, hogy kívülről semmi sem látszódjon. Levontam a hosszú távú következtetéseket, összegeztem és a munkám során csak profitálok ezekből a belső megélésekből és tapasztalatokból. Így azt mondhatom, hogy semmi sem volt fölösleges és hiábavaló, viszont akit lehet, azt megkímélnék ettől a hosszú és gyötrelmes folyamattól.
Czakó Szabina
(gyógypedagógus)
